Mi az, amit a patkányok jobban csinálnak?
Az egyetem egyik kis laborjában néztem a sógorom patkányait, ahogyan a labirintusban rohangálnak. Okos jószág a patkány, ezek meg különösen azok voltak. Pillanatok alatt begyűjtötték az összes jutalomfalatot a kicsi pedálszerű izék nyomkodásával, meg a labirintusban való ki - és betalálással. Érdekes módon a patkányok alapvető ösztöneiben nem tett kárt az emberrel való kapcsolat. Szülőként gondoskodóak voltak, de kellőképpen önzőek is ahhoz, hogy önmagukról sem felejtkezzenek meg. Ma asszertívnek mondanánk őket.
Az egész történet jó 25 évvel ezelőtt játszódott, és régen eszembe sem jutott egészen addig, amíg az egyik ismerősöm panaszáradata után a hölgy a fejemhez nem vágta, hogy tőlem jobb tanácsra számított, hiszen tudom, hogy kicsik a gyerekei. Hogyan is mondhatom neki, hogy hagyja ott a férjét, amikor az egész család eltartásáról jelenleg a férje gondoskodik!
Pedig a szép, kékeslila monokli láttán nekem ez az egyetlen tanács jutott eszembe. Talán ha először látok ilyet az illető hölgy arcán, nem ezt mondom. Egy- két napos lehetett, pont a legsötétebb állapotában, még a tömérdek alapozó sem tudta teljesen eltakarni.
Rámosolyogtam, mondtam neki egy banálisat - te tudod, mi a jó neked-, aztán témát váltottam és alig egy perc után már el is búcsúztam tőle.
Nyilvánvaló volt, hogy nem tanácsra volt szüksége, hanem csak ki akarta magát panaszkodni, hogy utána semmit ne tegyen.
Ballagtam a hidegben, miközben kattogott az agyamban az előző beszélgetés. Mi nők hajlamosak vagyunk túl sok felelősséget vállalni a gyerekeink miatt. Vagy inkább rosszul határozzuk meg a felelősség határait és módszereit, ha már van gyerekünk.
Hogy mi minden van ennek a hátterében?
Van egy jó adag megfelelési vágy. A mai társadalmi elvárás kimondatlanul is az, hogy egy nőnek mindent ki kell bírnia a gyerekeiért. Ráadásul a bíróságok és a rendőrség is gyakran áldozathibáztató, hála a szarul megtanult és még pocsékabbul kivitelezett tükrözés alapjában igaz módszerének. Míg 10 évvel ez előtt, ha megverte a férj a feleséget, akkor brutális parasztnak bélyegezték, ma egyre többször hallom, hogy minek húzta ki a gyufát a csaj. Persze egyre több az a nő is, aki ilyenkor nem tűr, hanem vagy visszaüt, vagy elválik.
A másik, ami bent tartja a kapcsolatban a nőket, az a pénz. Ma nálunk, minden csodás szöveg ellenére még mindig 25%-al kevesebbet keres ugyanabban a pozícióban egy nő, mint egy férfi. KSH adat, utána lehet nézni. Pár terület van, ahol egyenlő a kereset, a média az egyik belőle. Tény és való, hogy a gyerekek felneveléséhez sok pénz kell. És az is tény, hogy nálunk még mindig a volt szovjet minta él a váláskor. Régi vicc, de még mindig igaz, hogy a férj legolcsóbban a volt feleségével tudja a gyerekeit felneveltetni. Jó lenne ebben követni Amerikát és nem a drogokban. Mindaddig, amíg a pénz tartja bent az anyákat a házasságban, folyamatos utánpótlása lesz a kihasználható nőknek. A gyerek ugyanis mindig másol. Lemásolja azt a hozzáállást, viselkedést, amit az azonos nemű szülőtől kicsi gyerekként látott. Ezerszer is elhatározza, hogy ő majd nem hagyja, majd másként teszi, de igen komoly önfejlesztő munka után lesz képes valóban másként csinálni. Nagyon jó ügyvéd és sok pénz esetében is igen ritka, hogy a feleség anyagilag jól jönne ki egy válásból. Az "asszonytartásról" meg ne is beszéljünk. Jó esetben- azok alapján, amit nekem a hölgyek elmondtak-, a férj keresetének 10%-a, ha tudja a nő igazolni, hogy félhalott.
Vagyis a nagy családhoz nem elég a családi adókedvezmény, hanem arról is törvényileg kell gondoskodni, hogy a rosszul működő kapcsolatból egy nő gyerekestől képes legyen kilépni.
A harmadik dolog, a félelem. És talán ez a legmeghatározóbb. Szinte kivétel nélkül azt hallom, hogy válás előtt a nők tele vannak félelemmel. Félnek attól, hogy mi lesz velük egyedül, hogyan tudnak helytállni a gyerekek - munka kettősségében segítség nélkül, vagy jóval kevesebb segítséggel.
Erre talán egy jó megoldás lehet olyan közösségek létrehozása, ahol minden délután másik anya vigyáz a többiek gyerekeire is. Hétfőn az egyik szedi össze a négy - öt gyerkőcöt és viszi a különórákra, vagy egy másik szülő száll be fuvarozni, míg az első anya otthon marad a többiekkel, akiknek nincsen plusz órája. Szóval erre ki lehet találni megoldást. A legnagyobb félelemmel azonban mindenkinek egyénileg kell megküzdenie. Én azt vettem észre, hogy a legnagyobb félelme ezeknek a nőknek a magánytól való félelem.
A magánytól való rettegésnek több összetevője van. Az egyik az anya félelme, a program, hogy két szülő neveli a gyereket, és neki, mint anyának főleg, ha kicsik még a csemeték, a gyerekekkel kell foglalkoznia és a pénzkereset ilyenkor az apa feladata. Ősi program ez, ami teljesen természetes, hiszen a következő nemzedék minden közösség, minden horda, minden nyáj, minden élőlény legféltettebb kincse. "Ösztönprogram".
A másik a tartozás valakihez érzése, a szeretet utáni vagy, a nő vágya egy férfi után. Az emberi faj "kétpéldányos változat". Belőle a férfi és a nő alkot egy egészet. Ösztönösen vágyjuk egymást, lelki társat keresünk a másikban. Vágyjuk az ölelés bensőségét, az egymáshoz tartozást, vágyjuk szeretni a másikat, szenvedéllyel és az angyalok hitével, vágyunk arra, hogy legyen mellettünk egy erős társ, akire támaszkodhatunk a bajban, és akit támogatunk minden pillanatban.
A harmadik összetevő az alacsony önismeretből fakadó mérhetetlenül alacsony önbizalom. Miközben mindent tudunk a világegyetemről, az ember egyénként egyre kevesebbet tud önmagáról. Míg 2012. előtt szinte kötelező jelleggel járt mindenki, aki tehette valamilyen önismereti tanfolyamra, mára a részvételek jelentősen visszaestek. Amit pedig nem tanulunk, azt nem is tudjuk jól csinálni. Ráadásul közkincsként forognak divatos nézetek, amik általában csak féligazságok és csak azt a részét ismétlik a tudásnak, ami megerősít abban, hogy nem kell semmit csinálnod. Ilyenek az így vagy tökéletes, ahogy vagy, a bármit el tudsz érni, a te magad vagy a teremtő, és még sorolhatnám. Minden mondat igaz, csak a hogyan része hiányzik belőle. Így aztán csalódott tömegek vetik el azokat a technikákat, amik amúgy működnének, ha jól csinálnák.
Gondolkodtam az ismerősömön és az jutott eszembe, hogy tényleg van olyan pont, amikor fel kell adnunk önmagunkat? Vagy fontosabb, hogy megőrizzük emberségünket, önmagunkat, a küzdeni akarást? Hiszen aki nem harcol, az lélekben hamar halott lesz. Mi fontosabb? A kitartás, vagy a megfelelés olyan elvárásoknak, amik lélekben megnyomorítanak?
A kitartó ember mindig célba ér, ezért soha ne add fel! A kitartás a te dolgod. Amit én tudok hozzátenni az a hogyan.
A döntés a te kezedben van.
Ha már megfogalmazódott benned a vágy: Lépj!