Hová lett a mosoly?
Nem érek rá! Semmire nincsen időm!
Megértelek.
Végül is én csak három helyen dolgozom, és mégis mindenre van időm!
Rád is!
Ahogyan arra is, hogy észrevegyem, hogy az egyik kis tanítványom még a szokottnál is visszahúzódóbb, és arra is, hogy meglássam, a nagy rohanásban mennyi lehetőséget hagysz ki. Mert csak elrohansz mellette, hajszolva a nagy dobást, ami a legtöbb ember életében sehogyan sem akar elkövetkezni.
Annyira szaladsz, hogy már kétszer elmentél mellette...
Megértem. A főnökök azt hiszik, csak az a melós dolgozik, amelyik folyton nyüzsög, és nem vesznek észre téged, aki kétszer annyit végez el csendben, a magad megfontolt tempójában. Tehát te is nyüzsögni kezdesz... és felét sem fejezed be annak, amennyivel előtte egy nap fáradtság nélkül elbírtál.
Aztán bevállalsz még két különórát a gyereknek, és persze te fuvarozod el odáig. Nem mintha arra nem járnának buszok, vagy nem engedhetnéd meg, hogy taxi vigye hetente egyszer. De akkor mit gondolnának rólad mások!? Milyen anya vagy te?
Tudod én is ezt csináltam. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy egy kipihent és boldog anyával többre mennek a gyerekei, mint egy agyonhajszolttal, és hogy ha nem vigyázok, a lányom pontosan olyan leharcolt anya lesz, mint én. Mert a minták öröklődnek.
Állj hát meg, és örülj a napfénynek, a gyermeked mosolyának, a madaraknak, a szélnek! Hidd el, ezek lesznek az igazán fontos dolgok röpke 10-20 év múlva! Senki nem fogja tudni, mennyire volt a főnököd elégedett a munkáddal, de arra mindenki fog emlékezni, hogy milyen boldogan mosolyogtál!