Hogyan élhetsz szavak nélkül?
Akkor jön rá az ember, milyen sok mindene is volt, amikor mindent elveszít..
Ez már a fületeken jön ki, igaz?
Hogy MENNYIRE igaz a mondat, azt azonban csak kevesen tapasztalták meg a valóságban.
2014. május utolsó péntekén csodásan sütött a nap és én elhatároztam, hogy olyan sok idő után kimegyek a lovardába. A lovacskám ott volt "külszolgálaton", mióta a válásom miatt nem tudtam kijárni lovagolni.
Egy sima futószárazás közben aztán akkorát estem, hogy percekig a földön feküdtem azon gondolkodva, hogy ha felkelek, akkor vajon mi lesz a fejemmel? Ott marad majd a földön?
Nekem kell felvennem és mint egy fejetlen kísértet fogok vele a hónom alatt közlekedni?
Öt perc fekvés után rádöbbentem, hogy ez nem az a hely, ahol segítséget kaphatok, így feltápászkodtam, miközben a bal kezemmel igyekeztem a nyakamat fixen tartani.
Valahogy elvergődtem a kocsimmal a sürgősségiig, ahol a lökött tyúktól a felelőtlenig mindennek neveztek.
OKÉ. Ha már a kocsiig el tudtam menni, akkor a kórház nem nagy táv..
Aztán 3 óra múlva már otthon is voltam, mivel szerencsére a nyakam nem tört el. Más bajom senkit nem érdekelt.
Egy napot pihentem, majd másnap már a kondi teremben voltam. A harmadik napon meg megint a kórházban. Ugyanis elájultam vezetés közben. A tudós dokik megállapították, hogy agyrázkódásom van, és hazaküldtek.
A rákövetkező napon meg azt vettem észre, hogy nem tudok beszélni...
Elkezdtem a mondatot, aztán nem jutott eszembe a szó, ami odavaló lett volna. Mintha egy idegen nyelven akartam volna kommunikálni.
Egy nő aki a szavakból él, elvesztette a szavait...
Életemben először nagyon komolyan gondoltam az öngyilkosságra...
Aztán a görög nagymama öröksége - az a jó kis temperamentum- képletesen felállt és jól seggbe rúgta a nyafogót.
- Mondd édes lányom, erre tanítottalak téged? Pszi-sebészet, meg mi nyavalya, az első bajnál meg megfutamodnál?
Próbáltál már egy szellemmel vitatkozni, amelyik jobban ismer téged, mint te magadat és még dühös is?
Reménytelen vállalkozás...
Így tehát az első pár napban megpróbáltam életben maradni, mivel az orvosok hihetetlen nagy empátiával mindössze annyit mondtak, majd meggyógyul, vagy így marad. Egy bő fél év és minden kiderül.
Egy elvált nőnek, akinek a volt férje sikeresen kisöpörte alóla a teljes vállalkozást, nem az a kimondott karácsonyi ajándék...
Azzal meg már nem is fárasztottam magamat, hogy mindezek a drága, nagy tudású doktorok, milyen mosolyogva köszöntek még akkor, amikor férjnél voltam...az együtt, nálunk elfogyasztott vacsorákat meg ki számolja...Nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha azt állítanám, hogy az orvosaink között több a pszichopata, mint bármelyik másik szakmában, tehát a viselkedésükön sem kell csodálkozni.
Mivel gyógyszert nem kaptam, hatalmas előnnyel fogtam hozzá az öngyógyításhoz. Legalább a mellékhatásokkal nem kellett foglalkoznom.
Az egész történetben két dolog volt, ami felért egy kisebb csodával:
Az egyik, hogy a negyedik héten- amikor még mindig szédültem és alig tudtam többet, mint 2 órát ülve tölteni, elkezdtem a jobb agyféltekés rajzolást, a másik, hogy amikor igen pocsékul voltam és bevitt a mentő egyik éjjel - akkor már ötödik hete tartott a dolog-, egy addig ismeretlen, de lelkiismeretes doktor végre emberi módon állt a problémához.
És az első kis csoda meg is történt. Miközben folyt az infúzió a jobb karomba, az unalom és a fájdalom elűzésére rajzolgatni kezdtem bal kézzel. (JOBB kezes vagyok)
Az első próbálkozás után egy érdekes, addig nem próbált technikát alkalmaztam, és olyat sikerült rajzolnom, amit a jobb kezemmel soha még. A bő egy óra alatt sikerült pár apró rajzot befejeznem és a doki némi iróniával meg is jegyezte, hogy ha nem fájdul meg a fejem és megy világgá a vérnyomásom, talán soha nem derül ki, milyen jól rajzolok balkézzel.
Attól fogva rendszeresen treníroztam és a rajzon kívül egyre több dolog volt az, amit bal kézzel kezdtem el csinálni. Közben próbáltam olvasni, ami nem ment, mert 10 perc után olyan hányingerem lett, hogy abba kellett hagynom, de a sudokuhoz elég volt ez a pár perc is.
Előkerültek a labdák, persze azok is bal kézzel, meg még egy csomó minden, amiről az évek alatt már el is felejtkeztem.
A hatodik hét végére autóban ültem és én vezettem. Gyenesdiásról kellett hazahozzam a fiamat, aki ott volt fafaragó táborban. (270 km )
Szóval ha még mindig nem tudod, mire is képes az agyad és mindenki azt tanítja neked, hogy az agyat nem lehet trenírozni akkor nyugodtan küld el az illetőt a fenébe.
Ezzel a módszerrel fel lehet állni a tolószékből, meg lehet gyógyulni a rákból és nem utolsó sorban mindezt azért, mert egy képzett atlétát indítasz a versenyen, nem egy lusta disznót. Agyunk átlagos használata ugyanis annyit ér, mintha egy 160 cm magas ember 160 kg-ra hizlalná magát, majd indulni akarna a másnapi maratoni futáson.
Az agy csodálatos szerv és valóban csodákra képes. Ám tréning nélkül képtelen azt a teljesítményt adni, amit szeretnénk tőle.