Happppppyyyyyy

A nyugtatókat azok szedik, akiknek nem kellene, azok miatt, akiknek kéne...:-)

Nem. Nem az orvosokról vagy a gyógyszerek hatásairól beszélek. Hanem valami teljesen másról, amikor bármit bevállalunk, csak béke legyen. Csak túléljük a napot, csak ne is találkozzunk a főnökkel vagy az utált kollégával.

Mert nem minden happy, bármennyire is játszod.

De mi nők, sok esetben akkor is hozzuk a formánk: bűbájosak vagyunk és udvariasak, aztán meg őrületes fejfájással fekszünk a szobában és azért imádkozunk, hogy még egy órát senki ne nyissa ránk az ajtót.

Persze ilyenkor jön haza előbb a gyerek, és ugrik rá az ágyra, boldogan mesélve, milyen sikere volt a suliban a ruhájának, vagy éppen dühöngve a kamaszunk, hogy mindenki menjen a fenébe, és különben is mekkora szívás, és őt senki nem érti meg.

És persze, hogy felkelünk- én is-, és boldogan hallgatom a gyerekem, vagy vigasztalom, simogatva és átölelve őt, hogy minden rendben lesz, csak tartson ki.

Mert ilyenek vagyunk.

Anyák, feleségek, társak.

Sok esetben olyanok mellett, akik észre sem veszik, hogy most éppen nekem van lelkem, neked kellene vigasz, nekünk kellene egy kis bátorítás. És nem okvetlenül csak a pasikra gondolok. 

Különben is, azt tapasztalom, hogy szeret mind a két nem a másikra mutogatni. Honnan is vesszük a szokásainkat? Honnan is erednek a viselkedési sémáink?

Nem azért vagy te ilyen, mert ezt láttad otthon? Nem azért ugyanilyen a lányod, mert ezt látta tőled? És vajon milyen lesz az unokád, ha mind a kettőtöktől ezt tanulja?

Nagyszerű dolog odafigyelni a másikra. Lehet, giccsesnek, régimódinak hat, de én szerettem "kiszolgálni" a páromat. És csodálatos érzés magunkhoz ölelni a pici gyerekünk- akkor is, amikor már két fejjel magasabb és tíz centis szakálla van.

Az odafigyelés azonban valamiért nem működik jól oda -vissza.

Nem kapjuk vissza, mert nem adjuk meg saját magunknak.

Ami pedig csak egyik irányban működik, az legfeljebb ajtó, vagy kertkapu. :-)

Azonban aki megadja a figyelmet magának nőként, anyaként, feleségként, sokszor megkapja, hogy önző, figyelmetlen és csak magával törődik.

Ami azért is vicces, mert az a nő, aki nem teszi ugyanezt, szintén hamar megkapja, hogy elhanyagolja magát, miért is maradna mellette a férje?

Most akkor mit is csináljak??? Anyu! ? Hol az arany középút? Ha van egyáltalán olyan, ebben a külsőségekben önmagát kereső és kilóra mért világban?...