Anya, lánya, unokája
Pár napja egy face csoportban az egyik ifjú anyuka megkérdezte a csoporttagokat, hogy milyen tapasztalataik vannak a nagyszülőkről, van-e olyan nagymama, aki nem hajlandó vigyázni az unokájára, nem akar segíteni?
A hozzászólásokban aztán volt minden. Dicséret és felháborodott "kikérem magamnak, hogy nem segít" és "micsoda boszorkány", hogy "elvárja, hogy kéthetente elvigyük neki a gyerekeket", de ha "nekünk kell a segítség kihúzza magát".
Nem akartam akkor csípőből véleményezni- csak kicsit, mert nem bírtam ki-, de úgy érzem, megéri elgondolkodni a nagymama-anyuka-unoka hármasságon.
Az "álomcsaládban" a szülők mindig kiegyensúlyozottak és folyamatosan a gyerekekkel játszanak, a család együtt tölti a hétvégéket, persze valamilyen közös programmal, kalandparkkal, vagy kirándulással. Az anya karcsú és mindig elégedett, az apa mosolyogva érkezik meg haza és az egész napi fárasztó munka után még a lehető legtermészetesebb, hogy játszik a gyerekekkel és segít mosogatni vacsora után. Persze a gyerekek is tökélyből lettek összerakva, akik a legtermészetesebben tudják a maguk kötelességeit és még véletlen sem tennének semmi rosszat. A nagyszülők ajándékkal megrakva érkeznek és az unokák meg a szülők széles mosollyal mesélik nekik a legújabb csodákat.
Ha sikerült ebből az álomból felébredned, akkor jól pofán ver a valóság, amiben a gyereked akkor kakilja össze magát nyakig, amikor végre egy elegáns étteremben ehetsz, anyukád akkor tesz megjegyzést az alakodra vagy a ruhádra, amikor éppen a gyerek főzeléktől csatakos kis kezéből próbálod kiszedni a hajadat, a párod és az apukád pedig éppen készülnek ölre menni valami politikai baromságon.
Közben a szomszéd asztalhoz éppen megérkezik egy volt osztálytársnőd, aki úgy néz ki, mint aki most lépett ki a fodrásztól, a ruháját pedig még az angol királynő is megirigyelné.
Üdv a valóságban!
A családdal kapcsolatos elvárások végtelenül hosszú sora talán abba a világba nyúlik vissza, amikor még az egész nagy család egyetlen barlangon osztozott. Akkor még valóban közösen végeztek minden munkát, közösen védték a családot és megosztoztak nem csak a munkában, de a javakon is.
Az elvárások maradtak, miközben az életmódunk finoman szólva is megváltozott. De nem csak az életmódunk, hanem a saját magunkról és a családunkról alkotott képünk is. Ebben a képben aztán sikerült magunkat a mártír vagy a mintakép pozícióba emelni, aki mindent megtesz, míg a galád család sok esetben ellenünk dolgozik. Nem értik meg a terveink, nem támogatják, nem azonosulnak a céljainkkal és legfőképpen nem veszik át azt a munkát, amit szerintük nekünk kellene elvégezni. De ha átveszik, abban sincsen köszönet.
Na, a mese és az általánosítások után nézzük meg konkrétan, mi is a bajunk egymással?
Amikor egy nő először veszi a kezébe a gyerekét, akkor - normális esetben- mindent meg akar adni a pöttöm kis jószágnak, aki a legszebb, legcsodálatosabb kisbaba, még akkor is, ha olyan kopasz, hogy elsőre azt hiszed a nővér véletlen fordítva tette bele a pólyába. Szerencsére a legtöbb baba annyira ordít, hogy hamar ráébredsz, jól csomagolták. És persze hogy imádjuk!!! Mire vége az első honapnak, addigra te, mint ifjú anya zombiként járkálsz a lakásban és életed leghőbb vágya nem a lottó ötös, hanem nyolc órányi alvás, egyben.
Közben persze nem úszod meg a rokonokat, akik a babádat akarják látni, mert ez a törzsi befogadó rituálé még mindig él, hiába választ el bennünket fél millió év a barlangtól. Nincs is ezzel semmi baj, habár ilyenkor szerintem jobban örülnél annak, ha a családi látogatás arra a két percre korlátozódna, amíg beburkolod a lurkót, hogy elvigyék egy kicsit a gondos rokonok sétálni, te meg alhass egyet.
Helyette főzhetsz kávét, és meghallgathatod az össze rokonod szülési élményeit. Miközben ülve alszol, és csak azért bólogatsz, mert leesik a fejed, ahogy bealszol egy-egy pillanatra.
Anyukád boldog, mert megint van egy baba a házban, akit lehet kényeztetni- egészen addig, amíg a féltve őrzött családi porcelánt össze nem töri. Összességében a nagyszülők egy része hamar bevallja- legalább saját magának- hogy az imádni való unoka utáni rohangálás roppant fárasztó. Ha nem teszik, akkor kifogásokat keresnek, vagy persze hogy vigyázunk a kis édesre, felkiáltással három- négy nap alatt leamortizálódnak.
Azok a nagymamák, akik ha kell, ha nem az unokára vigyáznak, roppant hasznosak a szülőknek elsőre, amíg rá nem ébrednek a kedves anyukák, hogy anyu pont úgy neveli a gyerekem, ahogy engem, csak minden hülyeséget megenged neki. Ezek a nagymamák nagyon közkedveltek a szülők körében, hiszen marad idő egy csomó dologra, de felejtsd el, hogy ellentmondj neki, mert akkor azonnal jön a csak jót akartam, és olyan hálátlan dögnek fogod anyaként érezni magad, hogy azt sem tudod, miként békítsd meg.
Pedig csupán egyetlen dolgot kellene anyukáddal tisztáznod:
- Anya, felnőttem. Szeretném magam intézni a dolgokat, képes vagyok rá, hiszen megtanítottad nekem.
Persze itt jön a baj. Anyukád olyan régen mama, hogy fogalma sincsen arról, mit kezdjen magával, amikor gyerek nélkül marad. Te pedig olyan hisztit rendezel, ha valami nem a kedved szerint való, hogy ihaj! Persze elegánsan- vagyis nem a földhöz vered magad, hanem átmész szenvedőbe...
Ha pedig tudja mit kezdjen a felszabadult idejével, akkor máris kész a válasz:
- Micsoda önző disznó, hogy nem segít!
Az egész anya- lánya-unokája kérdéskör olyan, mint amikor két kislány veszekszik egy babán, hogy ki játszhat vele és mikor.
Ugyanis a felnőttnek látszó hölgyek valójában nem többek egy ötévesnél. Aki ugyanis hisztizik, mert nem kap segítséget, az messze nem felnőtt.
Miközben kiabálsz és mindennek elmondod anyukád, vagy az anyósod, ugyanolyan vagy, mint az az óvodás, aki földhöz vágja magát a boltban, mert nem kap csokit.
A tanulság tehát: Ha azt akarod, hogy felnőttként kezeljenek, nőj fel!
A gyereked nem a nagyszülőknek szülöd. A te gyereked, vagyis a te dolgod nevelni, rohangálni utána, vállalni a betegápoló és a mesélő szerepet. Ha valóban felnőtt vagy, akkor ha segítségre van szükséged, nem anyukád után kiabálsz, hanem megoldod. Persze lehet segítséget kérni a nagymamáktól, de egy felnőtt ember nem sértődik meg és nem kiabálja tele a világot, hogy kértem de nem segít, hanem kifogásokat keres. Képzeld, anyukádnak végre van saját élete! Végre tudnak apukáddal együtt kirándulni, vagy uram bocsá szerelmeskedni anélkül, hogy fél füllel azt hallgatnák, hogy beront-e egy gyerek a szobába.
Ez a legtermészetesebb, hogy végre egymással törődnének, és nem az állítólag felnőtt gyerekük gyereke után futkosnak.
A legédesebb azonban az volt, amikor egy hozzászóló megjegyezte, hogy az lenne a legtermészetesebb, hogy segítenek, hiszen eljön majd az az idő, amikor már ápolásra szorulnak és akkor csak mi maradunk nekik.
Értem. Szerinted hány évig kell dolgozniuk mindezért? És mi lesz azzal a már elvégzett munkával, amit a te neveléseddel töltöttek?
Amikor ez a variáció egyáltalán felötlik egy gyerek fejében ott nagyon nagy a gond. Ott sikeresen beette magát a mai elvárások társadalmának feltételrendszere. Ha segítesz most, akkor majd segítek később. És mikor akarod megfizetni a te felnevelésed árát? Ha már feltételek...