Aki elfelejtett élni...(tanmese)
Valamikor régen, még a sárkányok idejében, amikor a földön még nem ismerték a hideget, élt egyszer egy gyönyörű, vörös hajú, zöld szemű lány, aki elhatározta, hogy kicsúszik az öregedés és a halál karmai közül. Hatalmas, hullámos fürtjei, melyek a sarkáig értek, ostorként csapkodtak körülötte, zöld szemei
szikrát szórtak, valahányszor az udvari orvos fejcsóválva közölte vele, hogy
lehetetlent kér tőle.
Egész vagyont tűzött ki jutalmul annak, aki eljön hozzá, és megsúgja neki a titkot. A csábítás ellenállhatatlanul nagy volt, ezért udvarába megállás nélkül jöttek a tudósok, papok, egyszerű emberek, hogy ellássák tanácsokkal, de amikor a korosodó embereket meglátta, a lány rögtön tudta, csak a pénz csábítja őket, valódi menekülést nem hoznak számára.
Teltek az évek, és a nő egyre kétségbeesettebben akarta azt a szert, varázsigét, vagy bármit, amivel elszökhetne az öregség és a halál elől.
Egyik ködös reggel egy fiatalember várakozott rá türelmesen a fogadóteremben. Valamikor az éjjel érkezett és a többiekkel ellentétben egyáltalán nem látszott sem türelmetlennek, sem elkeseredettnek. Csak várta őt. Határtalan nyugalommal és békével, mint akinek az egész öröklét a rendelkezésére áll.
A nő kérdően lépett oda hozzá, és várta a szokásos ígéreteket és már előre érezte az utána bekövetkező csalódottságot, amit mindig érezni szokott.
A fiatal férfi rámosolygott és csendesen így szólt:
- Olyan sok időt elvesztegettél egy hiábavaló kereséssel, és csak egyetlen lényt nem kérdeztél meg, hogy miként kerülheted el a halált.
- Magát a Halált. Vagy nem ez lett volna a legegyszerűbb megoldás?
Abban a pillanatban a fiatalember eltűnt, és helyén ott állt a Halál. A nő rémülten futásnak eredt. Szaladt, menekült, ki a palotából, be a sűrű, zöld erdő mélyére. Az ágak beleakadtak hosszú, vörös hajába és kiszakadtak a fejbőréből. Minél több és több hasadt ki, a nő annál gyengébbnek és egyre súlytalanabbnak érezte magát. Míg végül, az utolsó szállal teljesen eltűnt. A fák, bokrok levelei a beléjük akadt vörös szálaktól lassan maguk is vörösre változtak és beköszöntött az első ősz. felnevetett és csendesen ennyit mondott.
Annyira féltél az elmúlástól, ami pedig még a te életedben igen messze volt, hogy feláldoztál mindent egy ábrándért. De hogy ez a nagy eltökéltség mégis megmaradjon, minden tavasszal újjá fogsz születni a fákban, a bokrokban és hogy a hiábavalóság kergetése se maradjon nyomtalan, minden ősszel meghalsz. Talán eljön végre egyszer majd az az idő, amikor a sok körforgás után ráébredsz, hogy az életben örülj annak, ami van, és ne a jövő félelmei elől szaladj.
Így az emberek, amikor vörösre színeződnek a fák levelei,
megemlékeznek a lányról, aki annyira félt a jövőtől, hogy elfelejtett élni
miatta a jelenben.