A lófarok fizikája, vagyis a fizimiska margójára
Amikor kiléptem az utcára a mai fényes reggelen- akkor köd volt, hogy a kaput sem láttam-, kis híján fellöktük egymást egy a buszra igyekvő szomszédommal. Jól megnéztem a garázs ajtaját, aztán visszabaktattam a lakásba, mert nem ér meg tíz zsömle egy esetleges csattanást, szóval egye fene, jó lesz az a száraz is gyorssegélynek, aztán majd du. veszek, amikor amúgy is dolgom van a városban.
Közben hallottam, hogy két atyafi éppen a torkát szellőzteti. Üvöltöztek egymással.
Valami egetrengető balfaszságon kaptak hajba, hogy kinek a kapuja előtt megy, és kinek van joga előbb elmenni, szóval éppen a lét nagy kérdései kerültek szóba.
Már többen megírták, még többen kérdezik, hogy miért lettek ilyen agresszívek az emberek?
Hogy a csudába jutottunk vissza a középkorba, amikor elvileg már olyan fejlettek vagyunk, hogy az űrben repülünk?
Tudjátok pont az űrrel vannak bajok...de ez a fejekben van és nem a fejünk felett...
Amikor az emberi kapcsolatok mentén jönnek a zavarok, akkor soha nem a másikkal van baj. Persze ha mind a kettő ordít, akkor mind a kettő idióta, de nem ez a lényeg.
Miért is kiabálnak? Ha valaki MELLETTED ÁLL, miért érzed úgy, hogy üvöltened kell ahhoz, hogy meghallja?
MERT LÉLEKBEN EGY VILÁG VÁLASZT EL BENNETEKET EGYMÁSTÓL. Tulajdonképpen nagyon messze érzed a másikat. A távolságot pedig hangerővel akarod áthidalni...Tudom, a nagy betű kiabálást jelent, de ezt most suttogva ordítom, bele, a füledbe...
Egy világ van ma két ember között... igen, mindenki a saját világában él. Igen ezért igaz, hogy világok választanak el két embert egymástól. De csak akkor van értelme a saját világodnak, ha képes vagy vele más emberek világához kapcsolódni.
Mert akkor nem világok választanak el, hanem az egész világot megláthatod...
A te világod más világ, mint az övé. Mások a tapasztalataitok, mást tartotok szépnek és lehet más a fontos. Amikor megérted, hogy az ő világában mi a legszebb, akkor hirtelen nem egy, hanem két világod lesz, és amikor a másik is megérti, mi a tiéd kincse, akkor hirtelen nem két, közösen birtokolt világotok lesz, hanem nagyon sokan lesztek, sok-sok kis világgal, ami mindannyiunké. Mintha nem két kis virágládában nőnének a virágok, hanem egy egész mezőn gyönyörködhetnél bennük.
Amikor ordítasz, falat húzol a világaitok közé. Merevednek a határok, ezzel együtt pedig saját kicsi világod is beszűkül, hiszen amit falak vesznek körül, hirtelen olyan apró lesz. A bezártság pedig félelmetes. Reménytelenséget és kilátástalanságot tükröz.
A reménytelen ember pedig ordít, veszekszik, mert fél attól, hogy még azt a kevés is elveszik, ami van. Aki ordít, annak van veszteni valója. Aki agresszív, az fél. Aki fél, hogy veszít, és képtelen a veszteség feldolgozására vagy fél az újrakezdéstől, az harácsol, önzővé válik, és mindent akar. Azt is, ami nem az övé.
Az ilyen ember nem törődik másokkal, mert csak a maga világában, bezárva él. Bármekkorának látszik is a világa, valójában egy emberi roncs. Mi meg hagyjuk, hogy roncsok igazgassák az életünk...