A káosz logikája

Hogyan lehetséges, hogy egy olyan hibátlannak és teljesen tökéletesnek tekinthető biológiai lény, mint az ember, látszólag minden ok nélkül olyan genetikai defektusokkal jelenik meg, amivel csak nehezen képes együtt élni?

Miért sokkal ritkábbak a szabadon élő állatok körében - kizárva az emberi környezetkárosító hatások okait - a genetikai betegség?

Ha az evolúció olyan bölcs, akkor nincsen ebben valami nagyon nagy átverés?

Persze lehet kidobni az evolúciót, mint egy régi dogmát, de az az igazság, hogy attól még létezik, ha nem is teljesen az eredeti, darwini felfogásban.

Miért alakul akkor ki a genetikai káosz, amivel látszólag értelmetlenül és érdemtelenül büntet a természet embereket?

Vagyis van-e logika a káoszban?

Persze én is megtanultam a genetikai betegségekről, hogy a szülők valamely olyan genetikai allélje találkozik pont - véletlenül, sajnálatos módon és persze egyedi esetként a családban-, egy olyan utódot hoz létre, aki egy addig soha elő nem fordult génmutáció révén valamilyen betegséggel kénytelen együtt élni.

Azonban az eddig praxisomban előfordult esetek közül a gyermekek betegségei és a szülők lelki családi bajai, ha úgy tetszik a családi karmái között meglepő összefüggéseket találtam.

És persze hallgattam róla, mert a beteg gyermekek szülei így is pont elég bűntudattal küzdenek, felesleges lett volna még egy batyut rakni a hátukra.

Amikor Ivivel találkoztam, egy nagyon vékony, járni alig tudó, kancsal, testét megtartani szinte képtelen, kommunikációra csak artikulátlan hangokkal képes kisgyereket vett ki az anyukája a babakocsiból.

A kislány az Y kromoszóma egy igen ritka törésével született és az orvosok szinte azonnal le is mondtak róla. Ivi azonban meghazudtolta őket és nagyjából hét éves volt, amikor vele és a mamájával találkoztam.

Az édesapja soha nem jelent meg. A anya szinte teljesen magára maradt. Sokat nem beszélgettünk, de ez a kevés is bőven elég volt ahhoz, hogy felfogjam, az apuka családjában nem divat sem a törődés, sem az együttérzés. Inkább futóra veszik, ha bajt éreznek. Míg az anyuka ennek pont az ellenkezője volt. Túlzó felelősségvállalás és maximális alárendelődés jellemezte.

Egy másik kisfiút tíz évesen ismertem meg. A szüleivel együtt jött, a szülők kapcsolati válságát és a az anyuka mérhetetlen elhízását szerették volna megoldani. Ugye kitaláljátok, mi volt a kisfiú baja?

Cukorbeteg volt.

Az anyuka az elismertségének és a szeretetéhségének kifejezése képpen evésbe menekült, így sikerült olyan mértékben meghíznia, hogy már lehetetlen volt nem a figyelem középpontjában lennie, pedig nem ilyenforma figyelemre vágyott. Az édesapa a tipikus beosztott. Ő mindig mindenre bólogat, még akkor is, amikor belülről füstölög.

A kis Emese izomsorvadással került tolószékbe. Pedig minden olyan szépen indult! A kislány rendkívül értelmes és tehetséges zenész volt már egészen kicsi korában is. De már nem volt ereje a zongorázáshoz és a kezei sem engedelmeskedtek.

A szülők elmesélték a családjuk szomorú történetét. Az apuka nagyszüleinek sikeres vállalkozása volt még a világháború előtt. Aztán a háborúban mindent elvesztettek. Érdekes módon nem először a családban, mert a családi mendemonda szerint több ősükkel is előfordult. Valamiért nem tudták megtartani a nehezen megszerzett jólétet. Állítólag az apuka édesapját ez annyira megviselte, hogy nem sokkal a fia születése után öngyilkos lett.

Az édesanya családja nem emlékezett arra, hogy valaha is jólétben éltek volna. Viszont tele voltak ambícióval, csak valami mindig visszatartotta őket. A velem szemben ülő fiatal nőt leginkább a saját önbizalomhiánya és a lustasága...

Az evolúció bölcs... ha nem érted meg a lelked sikongatásait, amikor még finoman szól hozzád, akkor a figyelmeztetés egy lórúgás élményeként ér.

Persze lehet nyugodtan azt mondani, hogy ezek véletlenek, és nem kell mindenben összefüggéseket látni. És az is igaz, hogy ilyen fokú betegségekhez több generáción átívelő, egyre fokozódó megoldatlan problémahalmazra van szükség. 

De melyikünk családjában nincsen ilyen?