A 7 legnagyobb hiba, amit az életben elkövettek
- 1. Nem élsz eleget
Apám! Ezek aztán tudnak élni! - kiáltott fel mellettem pár éve a legkisebb fiam. Miért is?
Imádok lovagolni. Volt egy időszak az életemben, amikor reggel 6-kor felültem a lóra, aztán a lovászok cserélték alattam 30 percenként a hátasokat. Így lovagoltam le 5 lovat. Naponta. Az öttusások lovai voltak, akiket naponta kellett átmozgatni. Egyszer megkérdeztem a vezető edzőjüket, hogyan lehetek jobb lovas.
Egyszerű - válaszolta- Lovagolj sokat.
Akkor vállaltam be a napi öt lovat. A legjobb tanácsok vérlázítóan egyszerűek. Jó akarsz lenni valamiben? Csináld sokat! Addig csináld, amíg rutinból megy.
A korrigálás is.
Mert egyetlen lovon sem lehet lovaglás közben csak úgy ülni. Minden pillanatban jelen kell lenned, mert elég egy méreten aluli madár- ami kisebb, mint a lovad füle-, és megijedhet a hátasod, aminek az a vége, hogy te a földön találod magad. És jó, ha megúszod egy sima eséssel. Ehhez képest a legtöbben úgy élnek, hogy egyáltalán nincsenek jelen. Merengenek a múltban, álmodoznak a jövőről, de nincsenek OTT, ahol éppen fizikailag vannak. Ha meg éppen ott vannak, abban nem sok a köszönet. Mert csak úgy csinálgatják.
Ugyanez a lovon garantált esés. Persze az életben is, csak ott valamiért nem akarjátok észrevenni. Rengeteg sportot kipróbáltam. Valószínűleg azért, mert egyetlen gyerek vagyok. Így mindent kötelezően csináltam, amit a szüleim szerettek és azt is, amit nekik nem engedtek meg. Így 5 évesen már korcsolyáztam. A tanítás egyszerű volt. Apám kivitt a tó közepére és közölte, hogy a vacsora a parton van. Én meg hisztiztem, hogy csúszik és nem tudom! Mire közölte, hogy attól még a vacsora nem jön beljebb. Szóval, ha enni akarok, irány a part. Kievickéltem. Erre visszavitt. Korán volt még enni. Mire negyedszer vitt vissza, már simán kicsúszkáltam. Akkor jött az igazi "edzés". Apám ugyanis versenyszerűen korizott. De ezt a részét már élveztem.
Neked mi a kedvenc sportod? És menne akkor is, ha az első alkalommal feladtad volna? Akkor az élet kihívásaiban miért adod fel? Ott miért elégszel meg a közepes elégséges teljesítménnyel, amikor pontosan tudod, milyen kiválónak vagy nagyon jónak lenni?